Hogy honnan jött nekem az írás gondolata?
Jó kérdés. Gyermekként mindig úgy aludtam el, hogy kitaláltam magamnak egy történetet és azt görgettem tovább estéről estére. Napról hétre, hétről hónapra.
Később elgondolkodtam azon, milyen jó lenne, ha a nevem egy könyv borítójáról nézne vissza rám. De ez akkor még csak ábránd volt, nem is vettem komolyan.
Végül – idősebb fejjel – keresgéltem olyan regényt, amit szíves szerint olvastam volna. De nem találtam. Úgy döntöttem, hogy akkor majd megírom magamnak, és így is tettem.
Bátor voltam, és egyből publikáltattam. Hátha másnak is megtetszik, és szívesen olvasná. Úgy is lett. Jöttek az üzenetek, hozzászólások, levelek hogy abba ne hagyjam, folytassam. Megtettem.
Később eljutottam egy írótanfolyamra, ahol az előadó megkérdezte, hogy miért írok. Vakartam a fejem, hogy erre mit is kellene válaszolnom.
Összeszedtem gondolataimat, és dadogva kinyögtem, hogy szeretném az olvasóimat kiragadni a monoton hétköznapokból. Pár percre szakadjanak ki, feledjék a terheiket és mosolyt csaljak az arcukra.
Ez nem volt kielégítő válasz számára, tovább firtatta.
Bátortalanul, kérdőn mondtam, hogy talán megjelentetni egy könyvet. Elgondolkodva nézett rám, majd ezt mondta: ebben a témában nem egyszerű, de nem lehetetlen. Akadnak majd nehézségek, gördülnek elém kövek, de ha nagyon akarom, meg tudom csinálni.
Így tettem. Megcsináltam. Ennek az elhatározásnak a végeredményét tarthatja most kezében a kedves Olvasó.
Kimondhatatlanul büszke vagyok magamra, mert mertem nagyot álmodni!
Verseim
Ilonka Anna: Felhőn ülünk
Ölelő karjaiba fogad a magány.
Ismerős arcok fakulnak,
ismeretlenné válnak, elhomályosodnak.
Halk suttogássá alakuló hangok.
Féltő pillantásokat kapok,
szükségtelen aggódások,
megőrülök.
Magányosan állok sírotok felett.
Ezernyi ember körülöttem,
mégsem számítanak,
vesztettem.
Felhőt áthatoló gyenge napsugarak.
Fénytelen bőrömet cirógatják,
mégis megfagyok,
reszketek.
Koporsótokon friss, illatozó földhalom.
Elviselhetetlenül sajnálkozó emberek,
menekülnöm kell,
megteszem.
Erdő közepén megállok, fellélegzek.
Láblógató szürke felhők,
könnyeiket hullatják,
siratnak.
Széttárt kaprokkal körbe fordulok.
Kínkeservesen üvöltök a világba,
madarak röppennek,
riadva.
Fájdalom marja szívemet, lelkemet.
Sorsom magányosan élni,
boldogtalanságra ítélve,
megérdemlem.
Folyó háborogva hömpölyög medrében.
Tajtékja partnak csapódik,
sodrása sebes,
hívogató.
Hűvös vize magába fogad.
Megkönnyebbülten merülök alá,
légbuborékok elhagynak,
megrándulok.
Felhőn ülünk, fent a magasban.
Szorosan egymás mellett,
megtaláltam a helyen,
bevégeztem.
Ilonka Anna: hatatlan.
Gyertyafényben siklik a test a testen.
Izzadsággyöngyök keresik útjukat,
gördülnek lefelé,
megállíthatatlan.
Ágy recseg súlyuk alatt.
Ajkak éhesen találkoznak,
csókok csattannak,
megunhatatlan.
Csendet zavaró halk sóhajok.
Forró légzetek keverednek,
egymásba kapaszkodnak,
végeláthatatlan.
Fürge ujjak tapogatóznak a másikon.
Mindent egyszerre érintenének,
csalódottan szuszognak,
kibírhatatlan.
Feltérdel a széttárt lábak között.
Áhítattal ágyékára hajol,
lábujjak görbülnek,
vitathatatlan.
Ajka elnyeli a hosszú tagot.
Kéjesen cuppog rajta,
csípőbe kapaszkodva,
levakarhatatlan.
A vágy egyre sürgetőbbé válik.
Lábak nyakba akasztva,
behatolásra készen,
nyughatatlan.
Hát homorodik abban a pillanatban,
Befogadni nem könnyű,
másik nekifeszül,
fáradhatatlan.
Szenvedélytől nyögve kapaszkodnak a másikba,
Egymásra figyelve élvezkednek,
kielégülésre hajtva,
visszavonhatatlan.
Remegve ontják ki magjukat,
Szívük egyszerre dobban,
homlok homlokon,
megcáfolhatatlan.